„Valamiért ide kell jönnöm, valamiért ide kell jönnöm” – győzködöm magam a villamoson, amikor elkap egy rettentő influenzás köhögő roham, és a velem szemben ülő furcsán néz rám.
Sámániskolába tartok egy hideg októberi reggelen. Aranyárban és euróban mérik, én meg pont most vesztettem el a munkámat, ráadásul meg is betegedtem. De mégis, valamiért ide kell jönnöm – érzem a hívást. Már részt vettem nyáron egy esten, melyet egy gyönyörű, orosz sámánasszony tartott, és időn és téren túli megtapasztalásokat nyertem. Tehát itt vagyok újra, ezúttal egy hétvégi iskolára készülök, melyet egy szibériai és egy dél-amerikai sámán tart.
Két, bőrbe és szőrmébe öltözött, furcsa ember vár, vidámak és nagybeszédűek. Oyun és Rashnu. A világban utazgatnak és tanítanak, szinte igénytelenek. Elhozták a kásájukat, a gyógynövény esszenciáikat, és megpróbáltak testápolóval fürdeni, mert csak ezt találták. Kíváncsian és tartózkodóan méregetem őket; ki tudja, mit tudnak, és mit hoznak be az életembe? Először veszek részt egy oroszul tartott iskolában, át is értékelődik bennem a több éves szenvedés, mikor rám erőltették ezt a nyelvet. Hiszen tud ez nagyon szép is lenni!
Táncolunk és mozgunk, tanulunk testről-lélekről, Tengriről, a Nagy Istenről, fiairól, Erlik Hanról, a múlt istenéről, és Ulgenyről, a jövő istenéről. Tengri feleségéről, a Földanyáról, Umáj istennőről. A szent dobról, az íj és nyíl alakú világképről, a szarvasról, a halról, a madárról, a múlt és jövő folyójáról. Olyan tudást hallgatok, mely őseim vérében volt. Tengri isten az ősmagyarok istene volt. Utazunk a dob hangjára, messzire-messzire. Látom a Földet felülről, látom, hová tart, tíz-hús-száz év múlva. Felkavar ez a látomás. Tudom, miért vagyok itt.
A szellemvilág küldött, hogy segítsek a Földnek, az embereknek. Találkozunk Szibéria Nagy Szellemével, és rájövök, hogy Szibéria lesz a világ következő spirituális központja. Nem véletlenül lakatlan. A szellemek alakították így.
Oyun csodálkozik, megkérdezi, ki vagyok én, mivel foglalkozom? Mondom neki, hogy papnő vagyok. Azt mondja, hogy én született sámán vagyok, és a papnőség csak egy lépcső, ami ehhez vezet. Azt mondja, hogy Szibériában nagyon sok a sámána; sámánasszonyok, akik nagyon szépek, erősek és nagy tudásúak. A szibériai sámánok nagyon tisztelik a sámánákat. Szerintük én is egy vagyok közülük. Kiválasztom az egyik talizmánt, melyet egy furcsa kép díszít. A sámánok bólogatnak, megáldják a talizmánt és a nyakamba teszik. Egy sámána talizmánt választottam. Ez megerősíti a mondottakat.
Mondom nekik, hogy itt nagyon nincsenek sámánasszonyok, csak sámán férfiak, akik dobolnak, és népes rajongó asszonytábor gyűlik köréjük. A női sámánok tisztelete igen csekély, nem is nagyon bíznak bennük. Értetlenül néznek rám. Azt mondják, hogy a sámánák sokkal erősebbek, mint a férfi sámánok és azt, amit meséltem, soha nem hallották más vidékeken.
Táncolok a szellemekkel. Furcsa érzés, mikor elfoglalják a testemet, viszont egy kis manó, aki vezeti a táncot az orrom előtt, arra biztat, hogy még a popsimat is riszáljam. Annyira vicces, hogy nem tudom abbahagyni a nevetést. A sámánoknak nagyon tetszik, amit tapasztalok. Fogalmam sincs, miért, de évek óta látogat a szellemvilág. Jó szándékú és sötétebb szellemek járnak ki-be a lakásba, és imádnak beszélni hozzám, mikor mosogatok. Az angyalokat rögtön felismerni a hatalmas csillámló gömbről, amivel jelzik számomra a látogatásukat, a többieket inkább érzem, mint látom.
Dolgoztam már régebben is szellemlényekkel, mikor pszi-sebészkedtem, de aztán más irányt vett az életem. Én a lelket szeretem inkább gyógyítani, mint a testet.
Az iskola két hétvége után véget ér, de üzennek nekem a sámánok Szibériából; azt, hogy állandóan megjelenik a szellemem az esti szertartásokon, és beszélgetek velük. Na tessék, ezért ébredek olyan fáradtan – hiszen minden nap Szibériába utazgatok.
Aztán találkozom a munay-ki perui sámán beavatással és a jaguárral, aki a munay-ki egyik beavató állata. Eddig nem tudtam, miért uralja évek óta a nappalit egy életnagyságú jaguár szőnyeg a falon, melyet saját kezűleg szögeltem fel. Szóval dél-Amerikában is jártam előző életeimben. Egyik gyógyító megerősíti ezt, hiszen a kokopelli képe díszeleg a fülbevalómon és az órámon is, ami a perui sámánok szimbóluma. Egy navajo indián ékszereket forgalmazó oldalról rendeltem meg őket. Muszáj volt, szóltak hozzám.
Elvégzem a beavató kurzust és életem új irányt vesz. Utazom a beavató állatokkal; a kígyóval, a jaguárral, a kolibrivel és a sassal; a mitikus tollas kígyóval s ők megtanítanak engem sok mindenre. Utazom az inka királyokkal; és bőven utána nézek ennek a tudásnak. Sokat, nagyon sokat fejlődöm.
Elkezdem én is átadni a tudást és figyelem a kinyílást. Látom a változást, de a félelmeket is, hiszen az emberek attól félnek a legjobban, hogy boldogok lesznek és nem lesz már céljuk. A munay-ki pedig boldoggá és áldottá tesz. Akkor gyere, ha kész vagy boldogabb lenni! És átadni másoknak ezt az emelkedett boldogságot.
Hívlak, várlak, a saját és a Föld jövője érdekében a következő beavatáson.
Áldással,
Berkana
