Imádom Milly Johnson könyveit, bármilyen rózsaszín kiadásban lássanak is napvilágot, hiszen mindig női sorsokról, női összefogásról ír – egyáltalán nem rózsaszín ködben, mégis, a történetek vége mindig rózsás. Olyan nők életét eleveníti meg, akik beletörődőek, önbizalomhiányosak, tűrik a lábtörlő szerepet – egy pontig. Majd eljön egy fordulat, kisebb-nagyobb változás történik velük – és ez húzza magával az egész életüket, míg a végén vad Lilith-ként visszaveszik az erejüket.

Én is pont ez teszem azokkal, akiket tanítok, megpróbálom „kipiszkálni” belőlük ezt az önbizalmat, önértékelést, így tud változni az életük. Amit az Istennő megérint, az megváltozik. Sok nőt és férfit megérintett már az Istennő ereje, és senki, de senki nem maradt ugyanaz! Mint ahogy én is annak idején keresztül mentem ezen a változáson.

Milly Johnson nőkről ír, és én is azt szoktam észrevenni, hogy a nők fogékonyabbak az Újra. Sokkal tovább tűrnek, tartanak ki, mint a férfiak, ám ha egyszer megindulnak, kő kövön nem marad utánuk. A női erő hatalmas, ám csak most kezdi felfedezni önmagát, hiszen nagyon-nagyon sokáig azt a „programozást” kellett elszenvedünk, hogy nem érünk annyit, mint a férfiak. Nagyanyáink, dédanyáink, ükanyáink programja is javarészt ez volt, így szinte a sejtjenkben hordozzuk a kisebbrendűség érzését, ami manapság anorexia, bulimia, önértékelési problémák, társfüggőség, feminizmus, önbüntetés, plasztikai műtétek sorát hozza magával, sok tökéletes testben önbizalomhiányos lélek lakozik.

És beszéljünk az öregedés „démonáról” is … erre már egy külön iparág épült! A legbizarrabb számomra nemrégiben egy olyan krém bizonyult, ami csiganyálkát tartalmaz (de biztosítottak, hogy a nyálka megszerzése közepette nem esik a csigának bántódása). Kacérkodtam a beszerzéssel, hiszen a csigák szemmel láthatóan nem öregszenek, de aztán elképzeltem, hogy nyálkás szemekkel indulok el reggel a városba… és inkább letettem róla. A drakula terápiát se próbálnám ki, mikor a saját véremet fecskendezik az arcomba, ezzel simítván ki a gyűrődéseket.

Öregedés…10 évesen a 20 éveseket aggastyánnak látjuk. 20 évesen a 30 évesek szánalomra méltónak tűnnek. 30 évesen elkezdünk rettegni a 40 éves korunktól… és 40 évesen: akkor kezdődik az Élet!

Elmúltam 40, és visszatekintve azt látom, hogy micsoda önbizalomhiányos életem volt majdnem 40 évig… Amikor a napokban a kezembe került egy olyan fénykép, ami a 30. szülinapomon készült, nevetőgörcsöt kaptam. Előnytelen szemüvegben, rövid hajjal, otthoni trotyakos ruhában tanulmányozom a konyhában rövidlátóan egy spagettimártás cimkéjét. Ez a kép tökéletesen fémjelezi akkori életemet. Akkor még unalmas biztonságban éreztem magam, nem sejtve, hogy az elkövetkezendő években többször alaposan megfordul velem a világ.

Viszont ebből a „centrifugából” született meg a Nő bennem. Vastagabb combjaimat, melyet régen a kozmetikában algapakolásba „tekercseltettem”, ma már a Földanyával való szoros kapcsolat jelének tekintek, arcomon az apró ráncok olyanok, mint a istennő szobrokon a faragás. Még mindig szoktam tanulmányozni a spagettimártások cimkéjét, de megtanultam belélegezni az életet, rácsodálkozom folyamatosan dolgokra, beszélgetek a természettel, az istenekkel, az angyalokkal, a szellemekkel – és vállalom ezt. A küzdelmekben, az életesemények sodrában, az örömben, a bánatban, és főleg az önismereti folyamatban, melyre tudatosan törekedtem,  megtanultam értékelni magamat, azt, aki vagyok, kívül-belül. Nem mondom, hogy nem dobnék le jó pár kilót, ám nem cserélnék a 10 évvel ezelőtti önmagammal. 

Te hány éves vagy? Mit látsz, ha a tíz évvel ezelőtti önmagadra tekintesz, és mitől félsz, vagy mire vágysz, ha tíz évvel idősebbnek látod magad?

Nyugtasd meg tíz évvel ezelőtti önmagadat, hogy lesz még ennél sokkal, de sokkal jobb is az élete, és lásd a tíz évvel idősebb önmagadat egészségtől és önbizalomtól ragyogó, csodálatos embernek!

Hiszen így is van… egyre jobbak vagyunk, ugye?

Szeretettel,

Damara