Erre az időszakra vonatkozóan az északi népek, a vikingek üzentek neked. Üzenetük: az összefogás ereje hozza el a fényt.
Van az a hideg, amelyik nem elégszik meg azzal, hogy az arcodba vág: úgy söpör végig rajtad, mintha a fejedből is ki akarná űzni a gondolatot. A nap ilyenkor nem is kel fel; csak a sötétség az úr, és egy halvány, hideg derengés dél táján, mintha a világ is visszatartaná a lélegzetét. A messzi észak ereje ilyenkor nem alkudozik: megropogtatja a fák ágait, a világra kényszeríti a csendet, és addig tart a markában, amíg az ember meg nem érti, hogy a tél nem kedveskedik, hanem próbára tesz.
A fényszületés ünnepe északon nem tündérmese. A fényszületés egy eskü. Szövetség. Ősi ígéret, amit a közösség együtt tart meg, mert egyedül könnyű elhinni, hogy a sötétség uralma örökké tart.
Imádom a viking mítoszokat és sokszor elképzelem, milyen lehetett ott az élet, a sarkkör közelében, időszámításunk után pár száz évvel…
Messziről érkeznek, csoda, hogy idáig eljutottak a megfagyott hóban, ami szinte világít a sötétben. Fejük felett a csillagtenger. A hóban szánok nyomai húzódnak. A fenyőfák sötét, türelmesen álló őrségként veszik körbe az utat. Az égen az az északi fény úgy hullámzik, mintha hívogatna egy másik dimenzióba: Yggdrasil, a viking világfa égi birodalmába, ahol a világokat egy ősi rend tartja össze.
A farönkökből épült hosszúházat már messziről észre lehet venni. A tető fölött füst kanyarog, és ahogy közelebb érsz, ki is tudod venni az illatokat: fenyőfa, parázs, pecsenye és sör. A fény kiszűrődik a réseken, sárga csíkokként vágja ketté a sötét alkonyt. A ház tele van emberekkel; nevetés, kiáltások, kupák egymáshoz csattanása hallatszik. Ahogy beljebb mész, látod, mennyire egységben vannak itt az emberek, hiszen muszáj összefogni egymással a hó és a hideg félelmetes birodalmában. Együtt ülnek az asztalnál, vállaik összeérnek, meglapogatják egymás hátát, mesélik az istenek történeteit egymásnak, és a mézsör gyorsan fogy – ez a közösség ereje, ami a pajzs, a védelem az emberi világban.
Azért is ilyen hangosak, mert tudják: a sötétségben nem csak emberek élnek. Nem mondja ki senki, mert nem akarják megidézni, de mindenki tudja ezt. A sötétség ideje az otthona valaminek, amitől az ősi idők óta félnek az emberek. Amit csak érzünk a nyakszirtünkön de látni nem akarunk soha. Ami elhozza a rémálmainkat. Ami ősibb, mint az ember létezése a Földön. És ilyenkor könnyű eltévedni, nem csak az erdőben, hanem a saját lelkünkben is.
Julblót ünnepe a fényszületés maga, az élet ereje, hiszen a sötétséget csak a Nap és a Tűz fénye képes elűzni. Ez az ünnep mágikus cselekedet, amit muszáj évről évre elvégeznünk, hogy a Napnak minden évben eszébe jusson újjáéledni és visszahozni a világba a fényt és a melegséget.
A hosszúház közepén a tűz ropog, szikrák pattannak fel, mintha apró csillagok születnének a lángból. A falak mentén fenyőágak, faragott rúnák, söröshordók. Az emberek esznek, isznak, lerészegednek, táncolnak, ünnepelnek, de amikor eljön a pillanat, a zaj elcsitul. Érzik Odin érkezését.
Odin, Asgard ura, a félszemű harcos, vándor és mágus közelít. Odin, aki mindenek atyja.
A mítoszok szerint Odin nem az a fajta isten, aki kedvesen tanít. Ő az, aki próbára tesz. Aki elvisz a személyes határodig és ott megkérdezi: “Most is tartod magad?” Ő tudja, hogy a fény, ami az életedben megjelenik, nem csak isteni ajándék, hanem a te döntésedtől függ, évről évre. Ezt a döntést nem nyáron hozzuk meg, amikor minden könnyű és laza. Hanem a sötétség idején, amikor a világ súlya és a félelem is ránehezedik az ember vállára. Te döntöd el, hogy mennyi fényt szeretnél beengedni a világodba, és olyan könnyű átadni az uralmat a sötétségnek, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogyan szeretnénk! A legnagyobb sötétség idején kell a legjobban megharcolnunk a fényért.
A hosszúház ajtajánál egyszer csak megmozdul a levegő. Nem látod, csak érzed: a jeges szél benyúl a küszöb alatt és a tűz fénye ragyogóan fellobban. Hirtelen csend lesz, és érzed az isteni jelenlétet.
Azt mondják, Odin ilyenkor jár. A sötétség idején. Nem azért, mert fél tőle, hanem mert ez az ő ideje: a határmezsgye. A napforduló. Az a pillanat, amikor a fény még nem győzött, de – az ő segítségével – már megszülethet.
Érzékelhető egy másik, finomabb jelenlét is, ami mégis ellenállhatatlanul erős, hiszen itt van Freyja, a seiðr mágia úrnője. Az ő érkezése nem harsány, hanem titokzatos, mint a macskák lépte. Láthatatlan védelmező varázslata körbefonja a közösséget.
A fényszületés nem látványos. Nem egy hatalmas robbanás. Inkább egy észrevehetetlen átmenet, ami napról napra fejti ki az erejét.
A közösség ereje pedig képes a fényt sokkal erősebben behívni, mint ha egyedül tennénk ezt. Mert a sötét egyik legnagyobb hazugsága az, hogy elhiteti: egyedül vagy. A Julblót az az ünnep, amely megmutatja neked: nem vagy egyedül.
És talán ez a Julblót igazi titka: hogy a közösség maga a varázslat. A sok ember együtt tartja meg azt az ősi rendet, amit egyedül nehéz megtenni. A fény nem magától jön vissza — hanem azért, mert valakik, valahol, a legnagyobb hidegben is őrzik.
A fényszületés ünnepe emlékezés: a télnek is van vége, és a sötétnek is van határa. Visszatér a fény.
A füst felszáll a gerendák közé, és a lángok elcsitulnak. Odin tekinte kemény, de tiszta. Nem ígér könnyű utat — de védelmet azt igen. Védelmet a külső és belső sötétség ellen.
Odakint az északi fény tovább hullámzik a csillagos ég alatt, mintha üzenne az űr. A fenyőerdő fekete sziluettje alatt a hó kékesen dereng.
Aki egyszer hallotta már az északi szelet üvölteni a hosszúház falán túl, aki egyszer érezte a tűzben a védelmező isteni jelenlétet, az tudja: a fényt nem várni kell, hanem megszülni és megteremteni.
Kívánok neked csodás fényszületést december 21-én,
Áldással, Luna
S ha szeretnéd a közösség erejében ünnepelni ezt a napot, várlak a Fényünnepen, ahol a viking istenek is velünk lesznek.
